Chapter 15

Lõn pedig annakutána, szerze magának Absolon szekeret, lovakat és ötven embert, kik elõtte szaladjanak.

És reggelenként felkelvén Absolon, megálla az útfélen a kapuban, és mindenkit, a kinek dolga lévén, a királyhoz megy ítélet végett, megszólíta Absolon, és megkérdé: Micsoda városból való vagy te? És ha azt mondá: Izráelnek egyik nemzetségébõl való a te szolgád;

Monda néki Absolon: Ímé a te beszéded mind jó és mind igaz; de senki sincs, a ki téged meghallgatna a királynál.

Mondja vala ismét Absolon: Vajha valaki engem tenne ítélõbíróvá e földön, és én hozzám jõne minden ember, a kinek valami ügye és pere volna, igazat tennék néki.

Mikor pedig valaki hozzá megy és fejet hajt vala néki, azonnal kezét nyujtja vala, és megfogván, megcsókolja vala õt.

És e képen cselekedék Absolon egész Izráellel, valakik ítéletért a királyhoz mennek vala, és így Absolon az Izráel fiainak szíveket alattomban megnyeri vala.

Lõn pedig negyven esztendõ mulván, monda Absolon a királynak: Hadd menjek el, és teljesítsem Hebronban azt a fogadást, melyet fogadtam az Úrnak;

Mert fogadást tett a te szolgád, mikor Gessurban laktam, mely Siriában van, ezt mondván: Ha valóban hazavezérel engem az Úr Jeruzsálembe, az Úrnak szolgálok.

Monda néki a király: Menj el békével; és felkelvén, elméne Hebronba.

Hírnököket külde pedig Absolon Izráelnek minden nemzetségéhez, hogy megmondják: Mikor a trombitaszót halljátok, azt mondjátok: Absolon uralkodik Hebronban.

És Absolonnal együtt kétszáz férfi [is] elméne Jeruzsálembõl, kiket meghívott, kik jóhiszemûleg menének, semmit nem tudván a dologról.

És elküldvén Absolon, [hivatá] a Gilóból való Akhitófelt is, Dávidnak tanácsosát, az õ városából Gilóból, míg õ az áldozatot végezte. És igen nagy lõn az összeesküvés, és a nép gyülekezék és szaporodék Absolon mellett.

És követ méne Dávidhoz ilyen izenettel: Az Izráel népének szíve Absolon felé hajlik.

Akkor monda Dávid minden szolgáinak, kik vele valának Jeruzsálemben: Keljetek fel, és fussunk el, mert [itt] nincsen számunkra menekülés Absolon elõl; siessetek elmenni, hogy valamikép sietve utól ne érjen minket, s ne hozzon szerencsétlenséget reánk, és a várost le ne vágja fegyvernek élével.

Mondának pedig a király szolgái a királynak: Minden [úgy legyen], a mint tetszik a királynak, a mi urunknak, ímé [itt vannak] a te szolgáid.

Kiméne azért a király és egész háznépe õ utána, és otthon hagyá a király tíz ágyasát, hogy õrizzék a házat.

És kimenvén a király és egész [ház]népe õ utána, megállapodának a legszélsõ háznál.

És minden szolgái õ mellé menének; és a Kereteusok, a Peleteusok mind, a Gitteusok is mind, [az a] hatszáz férfi, kik vele jövének Gáthból, elvonulának a király elõtt.

Monda pedig a király a Gitteus Ittainak: Miért jössz el te is mi velünk? Menj vissza, és maradj a királynál, mert te idegen vagy és vissza is költözhetel [szülõ] helyedre.

Csak tegnap jöttél, és már ma zaklassalak téged, hogy velünk jõjj? Én megyek oda, a hova mehetek; te pedig térj vissza, és vidd vissza testvéredet is; irgalmasság és igazság legyen veled.

És felele Ittai a királynak, mondván: Él az Úr és él az én uram, a király, hogy valahol lesz az én uram, a király, mind halálában, mind életében, ott lesz a te szolgád is.

Monda azért Dávid Ittainak: Ám jõjj el és menj[ünk] el. És elméne a Gitteus Ittai és az õ emberei együtt, még a kicsinyek is, valakik vele valának.

És az egész föld [népe] nagy jajgatással sír vala, mikor az egész nép elméne. A király azért általméne a Kedron patakán, és a nép mind átméne az útra, a puszta felé.

És ímé vele vala Sádók is, és a Léviták mind, kik az Isten szövetségének ládáját hordozzák vala; és letevék az Isten ládáját. Azonközben Abjátár is felméne, míg a nép a városból mind kitakarodék.

És monda a király Sádóknak: Vidd vissza az Isten ládáját a városba, ha én az Úr elõtt kedves leszek, engem ismét haza hoz, megmutatja nékem azt, és az õ sátorát.

Ha pedig azt mondja: Nem gyönyörködöm benned: Ímhol vagyok, cselekedjék velem úgy, a mint néki tetszik.

Monda annakfelette a király Sádók papnak: Nemde nem próféta vagy-é te? [Azért] menj haza békességben a városba, Akhimás is, a te fiad, és az Abjátár fia, Jonathán, a ti két fiatok, veletek együtt.

Lássátok, ímé én itt idõzöm, ennek a pusztának sík mezején, míg tõletek hír jõ, és nékem izentek.

Visszavivék azért Sádók és Abjátár Jeruzsálembe az Isten ládáját, és otthon maradának.

Dávid pedig felméne az olajfáknak hegyén, mentében sírva, fejét beborítva, saru nélkül ment, és az egész nép, mely vele volt, kiki beborította fejét, és mentökben sírának.

Megizenék azonközben Dávidnak, hogy Akhitófel is a pártosok között van Absolonnal, és monda Dávid: Kérlek, óh Uram, hiúsítsd meg az Akhitófel tanácsát.

És a mint feljuta Dávid a [hegy] tetejére, hogy ott imádkozzék az Istennek, ímé eleibe jöve az Árkeából való Khúsai, ki ruháját megszaggatá és földet hinte fejére.

És monda néki Dávid: Ha eljösz velem, terhemre leszel nékem;

De ha a városba visszatérsz, és ezt mondod Absolonnak: Te szolgád vagyok, óh király; ennekelõtte a te atyád szolgája voltam, most immár a te szolgád leszek, megronthatod Akhitófelnek ellenem való tanácsát.

És ímé veled lesznek [ott] Sádók és Abjátár papok; azért minden dolgot, a mit hallándasz a király házából, mondj meg a papoknak, Sádóknak és Abjátárnak.

Ímé ott van velök az õ két fiok is, Akhimás, a Sádók [fia], és Jonathán, az Abjátár [fia], kik által nékem mindjárt megizenhetitek, valamit hallotok.

Elméne azért Khúsai, a Dávid barátja a városba, Absolon pedig bevonula Jeruzsálembe.